Egyedül...

Tudjátok, hihetetlen hogy az ember mennyire nagyon egyedül tud lenni.

Úgy értem, még ha vannak is emberek körülötte, érdemi tanács, vagy kommunikáció nélkül gyakorlatilag nem ér semmit. Ha van egy probléma, mondjuk találni kell egy új albérletet, akkor sem tudod megbeszélni velük... Jönnek a jobbnál jobb ötletek, de a végső megoldást mindenképpen nekem kell megcsinálni. A nehéz ebben hogy csak ötleteket adnak, nem megoldást, vagy walkaroundot a megoldáshoz. Pedig milyen jó lenne... Nem mindent egyedül, vagy legalább az ötletek miatt nem lenne több munka...

De persze ennek örülök, mert bár a megoldásban nincs haszna, a kapcsolatok miatt jó, és örömmel csinálok bármit amit nem egyedül kell! Bármennyi energia többlet is az egyik oldalról, feltöltés a másikról.

Mindig azt hallgattam hogy másoknak milyen jól megy, vagy hogy más fontosabb dolgokkal foglalkozik. Ha pedig ezt szóvá tettem a válasz általában az volt, hogy hibásan gondolkodok, vagy túlságosan komolyan veszem a dolgokat. A felnőttek nem dicsérgetik egymást.

Na most a helyzet az, hogy ez nem igaz. Igenis vannak olyanok akik tudatják a másikkal ha valamit jól csinál. Ezt tapasztalom is. Ráadásul pont én vagyok az aki az apróságokat is megdícséri. Pont azért mert nekem jól esne, ezért aztán ezt próbálom adni is.

De a kapcsolatok túl felületesek ahhoz, hogy foglalkozzanak a másikkal. Még ha tudja is valaki hogy a másik embernek szüksége lenne a segítségre, a támogatásra; különféle okokkal lerázza, vagy csak figyelmen kívül hagyja.

Ebből következik az, hogy az egyes embereknek szinte semmi hatásuk nincs a világra. Nekem legalábbis biztos nincs.

Hiába érdeklődsz, mész oda találkozni, tudatsz magadról vagy kérsz segítséget..... lassan elfelejtenek. Ha egyik napról a másikra eltűnnék, vagy mondjuk meghalnék, fel se tűnne senkinek. Pár nap után kérdezgetnék hogy a munka miért nincs készen, de ennyi.

Aztán már kérdés sem lenne... és ennyi.

De ironikusan ebben is van jó... megtanultam szépen fogalmazni írásban is.